Az idei Buzánszky Kupa nagydöntője nagyban eltér majd az eddigiektől és ez nem csak a szervezésre érthető. Egy fontos ember biztos, hogy nem lesz ennek a megmérettetésnek a fináléin. Ez pedig Kupánk névadója, az Aranycsapat legendás játékosa, Buzánszky Jenő, aki január 11-én hunyt el. Az Aranycsapat klasszikus tizenegyének utolsó élő tagja volt, aki május 4-én ünnepelte volna 90. születésnapját.

E cikkben egy hozzá nagyon közel álló emberrel emlékeztünk meg a Kupa nagydöntőinek rajtja előtt. Magyar Zoltán, a Parlamenti és Borász válogatott szövetségi kapitánya, a magyar labdarúgó válogatott korábbi menedzsere, az MLSZ egykori technikai igazgatója és Kupánk védnöke rengeteg emléket elevenített fel, amikor válaszolt kérdéseinkre. Sokszor az interjúban úgy éreztem én is, hogy mintha évek óta ismertem volna Jenő bácsit.

 

Hogy érintette meg Jenő bácsi halálhíre?

Őbenne egy hihetetlen vitalitás volt. Nagyon szomorkodtam a halálhírén. Az elmúlt nyárig 89 éves létére egy elképesztő életerővel, vidámsággal rendelkezett és szellemileg is teljesen tökéletes volt. A jó Isten is szerette őt, mert nem engedte, hogy sokat szenvedjen és nagyon rövid volt ez az időszak, ami a haláláig tartott. Nagyon gyorsan jött ez az egész. Szeptemberben már panaszkodott, hogy nincs teljesen jól, októberben pedig már nem is jött velünk, a Parlamenti csapattal Csíkszentdomokosra. Oda ő is nagyon szeretett jönni, például a kezdőrúgást, vagy sarkazást is elvégezni, de volt, hogy a találkozó vezetésébe is néha beszállt. Ezen a helyen a Parlamenti válogatott székely közméltóságokkal játszik egy jótékonysági mérkőzést. Ezt az utat tavaly már nem vállalta, de akkor még nem gondoltuk volna, hogy ekkora a baj. Mi is kímélni szerettük volna. Október vége felé játszottunk Felcsúton a brit parlament válogatottjával, és mivel Dorog közel van, küldtünk egy autót Jenő bácsiért és ő boldogan eljött. Ott elvégezte a kezdőrúgást és azon a meccsen a briteket 8-1-re vertük. Bár Jenő bácsi jól érezte magát, de egy picit már akkor is gyenge volt. A találkozó után bejött az öltözőbe hozzánk, én akkor kiértékeltem a mérkőzést és gratuláltam a csapatnak. Ezután tréfásan megjegyeztem Jenő bácsinak, hogy az elmúlt 60 évben a londoni 6-3 után és a Népstadionos 7-1 után, amellyel sokszor villogott, ezzel a 8-1-gyel most lemostuk ezt az eredményt. Mindenki nagyot derült ezen, Jenő bácsi is velünk együtt örült. Később fel is hívott és elmondta, reméli, hogy megyünk még pár közös túrára. Nagyon szomorú, hogy ez most már nem lehet így. Nyolc nappal a halála előtt meglátogattam őt és már akkor nagyon gyenge volt. Bár a fia később felhívott, hogy már jobban van és már felült az ágyra, tolókocsival is körbevitték, de úgy néz ki, hogy ez csak a hihetetlen vitalitásának az utolsó lökése volt. Ezek a nagy focisták egytől egyig kiváló emberek voltak. A régi labdarúgók, mint Hidekuti Nándor vagy Albert Flórián, amikor velünk voltak, akkor fel tudtunk töltődni. Most pedig borzasztó, hogy egyre kevesebb ilyen egyéniségünk van.

 

Milyen emlékeket őrzött meg Jenő bácsiról?

Nagyon régóta ismertük egymást, de különösen akkor kerültünk nagyon közel egymáshoz, amikor elkezdtünk dolgozni az atlantai olimpiai csapattal, ami 1993 kora őszén kezdődött. Nagyon nagy és példaértékű munkát végeztünk azzal az együttessel, hiszen kijutottunk Atlantába. Akkor a régieket, Puskás Öcsit, Hidegkuti Nándi bácsit, Buzánszky Jenőt és Czibor Zoli bácsit is odahívtuk a csapathoz, hogy legyenek velünk, mint olyan labdarúgók, akikre a játékosok föl tudnak nézni és hallgatni tudják őket. Nagyon sokat voltak velünk edzőtáborokban és mérkőzéseken, például eljöttek velünk Hajdúnánásra is, amikor egy helyi csapattal játszottunk barátságos meccset. Jenő bácsival aztán jó barátságba kerültünk dacára a nagy korkülönbségnek és együtt nagyon sok helyen voltunk, többek között a Buzánszky Kupára Debrecenbe is rendszeresen együtt mentünk. Fantasztikus élményeink voltak. Kárpátaljára és Erdélybe is sokat utaztunk a Parlamenti válogatottal, és ennek a csapatnak a „kabalája” volt Jenő bácsi. Megszámlálhatatlan sok közös élményünk van.

 

Mennyire igaz, hogy „Ő oda ment, ahova a labda gurult”?

Ez pontosan így van. Nagyon sokszor elmondta nekem, hogy tulajdonképpen ő vidéken született és ott élt a tehetségével. Végül pedig elérte az a szerencse, hogy bejutott a világ valaha volt egyik legjobb válogatottjába. Ez annyi élményt és egzisztenciát adott neki, hogy ahová őt meghívták oda ment, természetesen, ha a fizikai korlátai is engedték. Tele volt a naptára. Állandóan úton volt és sose unta meg, nem tekintette ezt kényszernek. Nagy szeretettel ment bárhova és ezt teljesen önzetlenül tette. Imádta a magyar futballt és bízott abban, hogy lesznek újra tehetséges gyerekek és újabb jó eredmények futnak majd ki a magyar futballban. Ő egy nem hivatalos utazó nagykövet volt belföldön és külföldön. Ez volt az élete. Külföldön is nagy tisztelet övezte őt, akár Németországról volt szó, akár Angliáról. Nem véletlen, hogy a FIFA Aranylabda gáláján Sepp Blatter is nagyon szépen megemlékezett róla. Amiben ő továbbvitte a magyar labdarúgást, az a magyar öregfiúk válogatott volt, amelyben sokszor pályára lépett, még túl az ötödik ikszen is kiváló kondícióban volt. Óriási futballnépszerűséget csinált és vitte magával mindenhova ezt a „one-man-show”-t. Ezt szinte küldetésszerűen csinálta.